Kaméleonpróza

Vonnák Diána: Látlak

Szikes talajon kéklő vízér, deltáján aranysárga, lombszerű foltok. A Látlak című novelláskötet borítóján szereplő kép, Kirják József nagyszerű felvétele különös látásmódot tükröz, a Kiskunságot madártávlatból, a bejáratott vizuális sémáinktól eltérő módon láttatja. A fotó remekül illik Vonnák Diána debütáló kötetéhez – a szerzőt szintén a sablonos formálásmódtól eltérni igyekvő attitűd jellemzi, a Látlak a kötetszerkezetet, a narrációs megoldásokat, a kép és szöveg viszonyát tekintve meglepetésekkel szolgálhat.

A folyóirat-publikációk alapján korábban is tudható volt, hogy Vonnák Diána írásai kiérlelt prózanyelvről tanúskodó munkák, melyek nem csak poétikai jellemzőik miatt méltók a figyelemre. Az írások többsége értékes gondolati maggal rendelkezik, érzékeny témákat jár körül – e jellemzőknek pedig a nagyszerkezet rendkívüli módon kedvez. A kiadvány tág értelmezési tartománynak teret adó fejezetcímek alatt rendezi három ciklusba a novellákat (A figyelmemet követeli, Vér és víz, Meddig érünk el), melyek különböző elbeszélőket szólaltatnak meg. A szerző Látlak – de ki vagyok én és honnan nézek? címűműhelyesszéjében szereplő meghatározása szerint a novelláskötet kísérlet tizenhét hangra: „Azt akartam megnézni, mi történik, ha nem egyetlen fix pontból nézek a világra, mekkora fesztávon marad belakható számomra nagyon különböző férfiak és nők, gyerekek és öregek hangja. Azt szerettem volna, hogy ne az én magyar, budapesti világom hangszerelje őket, ne innen lássunk rájuk: a távolság ne legyen egzotikus, a szegénység ne legyen romantizált vagy óvatoskodóan megrajzolt, a gazdagság ne legyen elidegenített. Kaméleonprózát akartam írni, antropológusprózát, közelítéseket.” (nyugatiter.blog, dupla sorköz, 2021. október 7.) Vonnák Diána kísérletének tétje tehát jelentős – komoly mesterségbeli tudást igényel, ugyanakkor az író technikai eszköztárának próbáján jóval túlmutat.

A Látlak írásai rendszerint erős képpel, in medias res nyitnak, a kezdőmondatok a helyszínre és a szereplők személyére vonatkozó támpontok nélkül vezetik be a prózavilágba az olvasót: „A vörös zsírcsepp lustán elterül a felszínen, összevegyül a többivel.” (25.), „Mit lehet kezdeni valami ennyire végessel.” (83.), „Mint a novemberi fagyban a birsalmának, olyan ráncos volt az arca, szinte látni lehetett a töpörödést, mint a természetfilmek felgyorsított videóiban.” (209.). A novellák működési mechanizmusa könnyen leírható, mégsem mindennapi: a fentiekhez hasonló felütések sajátos szövegtérbe rántanak, ahol a miliő, a szereplők identitása és a személyközi viszonyok késleltetett módon rajzolódnak ki. A novellák előtt fényképek (a szerző saját felvételei) állnak, melyek nagyban hozzájárulnak az atmoszférateremtéshez – a legtöbb esetben sejtelmes képet adnak a novellatémákról. A kötet erénye, hogy a fotók funkciója nem a puszta illusztráció, a képek a szövegeket további jelentéstartalmakkal telítik, ezért is sajnálatos, hogy egyes felvételek (a fekete-fehér fotók felbontása és méretezése miatt) kevéssé tudnak érvényesülni (Kármentesítés, 46., Közel menni, 108., Ugyanaz a vér kering, 120., Mintha az árnyékom lennél, 134., Mozdulatlan víztükör, 148., Két halál, 198.).

A narráció szintjén érvényesített információvisszatartás minden esetben a Vonnák-novellák hatásos eljárása. A Röpképtelen madár című, tériszonyos novellában például csak a negyedik oldalon derül ki, hogy Iván, a tizenéves, ukrán srác azért találkozik szülők nélkül nevelkedő, különcnek tartott szomszédjával, hogy a fiú biztosító-felszerelés nélkül felmásszon a százhét méteres Moszkva-hídra, ahol madártávlatból láthatja a sanyarú világot („Ezt mondja mindig, entrópia, Iván, értelmetlen, kibaszott káosz, föntről szép, nem kell tőle félni” [44.]). A fanyar humort mozgósító Préda egy középkorú férfi késleltetve ütemezett szólamában beszéli el a hétköznapok abszurditását: a kantinba menetrendszerűen érkező nyugdíjas néni rendszeresen kilopja a férfi főzelékéből a fasírtot, amit a narrátor minden alkalommal fájón vesz tudomásul. A férfi moralizáló szólama stílusgyakorlatként is értelmezhető, melyben érdekes kettősség detektálható: a novella – az egyoldalú látásmódtól mentes kötetre jellemzően – a narrátor előítéletes gondolkodásáról és empatizáló viszonyáról egyaránt tanúskodik, és plasztikusan írja le az érzéketlenség és humánus hozzáállás közötti billegést: „Lapítja az ínyével a fasírtot, fogai tényleg csak dísznek vannak. Néha még a könnye is kicsordul közben, most sajnáljam? Nem is tudom, direkt csinálja-e, mint azok az óbégató bérkoldusok, vagy tényleg ilyen szar neki. Jó, valószínűleg tényleg elég szar.” (19.) „Jobban belegondolva tényleg sajnálom, remélem, a saját anyám nem fogja ezt csinálni, ha nyugdíjba megy. Mondtam is neki, hogy adok pénzt, csak szóljon. Úgy meghatódott, hogy kisfiam, nincs még egy olyan angyal, mint te. Ennek a néninek meg lehet, hogy senkije sincs, vagy egy alkoholista fasz a gyereke. A férje is biztos verte. Bár az is igaz, hogy ha segítesz magadon, az isten is megsegít, én se a Rózsadombon nőttem fel, aztán mégis tisztes megélhetésem van. Na mindegy. Így legalább nem kell gondolkodnom, hogy melyik alapítványnak adjak pénzt, nincs kockázat, hogy ellopják. Tulajdonképpen lehetnék bőkezűbb is, beleférne, vehetnék neki néha egy saját adag kaját, külön tányérban” (21.).

Az értelmezés támpontjait elbizonytalanító, késleltetésen alapuló effektus több szinten is érvényesül. A Látlak legjobban sikerült darabjai között említendő Ugyanaz a vér kering a befogadó prekoncepcióit írja folyvást felül. A novella első lapjain szereplő utalások alapján megtudjuk, hogy a narrátor gyermekágyas anya, aki nagymamájánál tölti a lábadozás időszakát. Az viszont rendkívül lassan derül ki, hogy
a házban gondozott csecsemő nem az elbeszélő gyermeke; a nő deprimált szólama („Nem akarok a gyerekre nézni, csak még jobban szivárog tőle a mellem, az is elég, hogy hallom a nyöszörgését. Ha nem vigyázok, a mama a kezembe nyomja.” [123.]) pedig nem posztpartum depresszióról vagy magzatelhajtás miatt érzett fájdalomról tanúskodik – a megrázó érzetekről számot adó narrátor béranya, aki egy profitorientált intézmény részeként volt kénytelen életet adni egy gyermeknek: „Kajapénzt, ellátást kilenc hónapig adnak, egy hónap bentlakás, tizenegyezer dollár a végén. Felárat kapsz, ha kínainak is megcsinálod, kacsintott az orvos, mikor az orrom elé tolta a szerződést.” (129.)

Vonnák Diána novelláinak többségében intim közelségbe kerülünk a narrátorokhoz. A Látlak jelentős darabjai szólnak a női test kiszolgáltatottságáról: a Mozdulatlan víztükörben egy középkorú nő a változókorral járó testérzetekről számol be; a testképzavarral küzdő tizenéveshez kötődő szöveg az Ár ellenben megejtően szól az önéheztetés okairól, a közvetlen környezet ellenséges reakcióiról és a marginalizálódás lelki hatásairól; a Közel menni a kelet-ukrajnai háborúról tudósító férfi perspektívájából láttatja a frontvonal eseményeit dokumentumfilmesként rögzítő Kátya abortuszának körülményeit; a Himaláján játszódó Akklimatizáció elbeszélője pedig a tibeti szerzetesek között élő angoltanár szexualizált női testtel kapcsolatos tapasztalatairól számol be: „Bejelentem, hogy a városba kell mennem, pedig senki nem kérdez. Mikor reggelente iskolába mennek, úgyis kiürül a kolostor, csak az öreg szerzetesnők ülnek a konyhába húzódva. Eliszkolok. Hagyom magam eltévedni, a sebtében épülő házak között megdugnának a vendégmunkások, ha hagynám, nevetve nyúlnak a mellem felé, de közben egymásra néznek inkább, mint a szemembe. Jólesik a közönségességünk a kolostor után, és szerencsére egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki vagyok. Emelem a tétet, egyetlen nőként whiskyt rendelek, és rágyújtok az illegális kocsma-boltban. A reakciókon látom, hogy ezzel mindenre kiterjedő szexuális ajánlatot tettem. Inkább gyorsan menekülőre fogom.” (10–11.)

A fentiekhez hasonló bekezdések kapcsán kézenfekvő volna bejáratott megállapításokat tenni, úgymint: a novellák tabudöntő módon szólnak tipikus női sorsokról, a szövegek a női témákat hitelesen mutatják be stb. Vonnák Diána rafinált írásai azonban sajátszerűbb értelmezői figyelmet érdemelnek.

A Látlak az olvasói reflexeket kijátszva formálja a narrátori identitást. A novellák jelentős részében több oldalon keresztül nem derül ki az elbeszélők társadalmi neme. A Kármentesítés című írás például csak az ötödik lapon teszi nyilvánvalóvá, hogy az ösztöndíjas időszakát töltő építész férfi, aki egy (a térbeli referenciák alapján [Orot-domb, Lavr-hegy]) fiktív ország területrészének rehabilitációjáért felel, és aki a kétes karrierépítés reményében hagyta hátra családját. A Tengeribetegségben az első oldalakon szereplő attribútumok alapján következtetünk a központi karakter társadalmi nemére („Felpattintok egy sört, idegesít a melltartóm a hőségben” [99.], „Rúzs nélkül mindenkinek nyershússzínű a szája, muszáj felkenni, pedig amúgy nem sminkelek” [100.]); a családi hajóúton játszódó novella explicit módon is szól a leszbikus nő és a lánya nemi orientációját elutasító édesanya konfliktusoktól terhelt viszonyáról.
A Dagályban ugyancsak lassan, az olvasói előfeltevéseket felforgatva mutatkozik meg a narrátori identitás, amikor a kisiskolás lányával egy tengerparti faluban megtelepedő elbeszélő Emily nevű egyetemi szerelméről és a várandósságának történetéről számol be. A megszólalók identitását biztos kézzel lebegtető szerző eljárása korántsem öncélú – a szexusra vonatkozó utalások értelmezői sémáinkat provokálják, az interpretációt feltételező előítéleteket bontják le. A földrajzi szempontból is rendkívüli tágasságot mutató (többek közt Észak-Skóciában, Ukrajnában, Tibetben, Magyarországon vagy a Közel-Keleten játszódó) Látlak darabjai olyan prózavilágba húznak, ahol a megszokott olvasói prekoncepciók felfüggesztésével nyitottabb értelmezői viszonyulás kezd működésbe lépni. Első kötetben mindezt megvalósítani nem kis teljesítmény.

Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021.

(Megjelent az Alföld 2022/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Zoltai Bea munkája.)